Első ital

Csendes volt az este. Az emberek éppen csak lézengtek. Gina csendesen sétált mellettem. Néha megérintette a ujjam, ilyenkor kicsit összekapaszkodtunk. Aztán újra csak sétáltunk. A csend nem feszélyezett minket. Néztem az embereket. A kora esti ég mindenkinek csak sziluettjét adta ki. Siettek el mellettünk, miközben mi még azt sem tudtuk merre megyünk. Követett engem, én pedig elvittem a város egy elvarázsolt részébe. Kis sikátorok, és sok száz éves épületek közé. Még most is hihetetlen volt, hogy nem ismerte ezeket az utcákat. Kicsit bámészkodott, majd komolyan rám nézett.
– Akkor most mit is szeretnél tőlem? – kérdezte határozottan.
Zavartan mosolyogtam rá, és ujjam az ujjába fontam. Várakozón nézett rám, nem menekülhettem. Az ódon épületek között kellet megvallanom neki mit érzek.
– Csak annyit amit te szeretnél. Nem többet, s minden pillanat mit kapok ajándék. Remélem még sok Holdfénnyel ajándékozol meg. Szeretek veled lenni, és szeretnék még több időt veled tölteni. – törtek ki belőlem a szavak.
Már az egész kezével fogta kezemet. Ahogy felemeltem ormótlannak éreztem sajátom. Megcsókoltam kézfejét, és néztem amint szemében csillognak a fények.
Kifordultam előle, akkor vettük észre, hogy száznyi szentjánosbogár röpköd körülöttünk. Babonázottan figyeltük őket, s szépen lassan elrepültek a házak közt. Mire a jelenés véget ért Gina már a vállamra hajtotta fejét. Hajába fúrtam orrom, és élveztem illatát mint mindig mikor közelemben van. Mindketten éreztük valami különleges történt most. Még kicsi vártunk, hátha visszatérnek, de csak egy denevér és egy bagoly tette tiszteletét.
– Ideje lenne menni, nem igaz? – szólt mosolyogva.
– Még maradnék kicsit, lehet Drakula is megjelenik. – vontam meg a vállam, és indultam el vele lefelé.
– A bár jó ötletnek tűnik, mi lenne ha lemennénk? – húzott be az egyik utcában.
Most sem mondtam neki nemet, talán még nem is volt rá alkalom. Lent aztán megkaptam az italom. Néztem balról, és jobbról is. Bizony ez alkohol volt. Kérdőn néztem rá, de csak beleivott a sajátjába. Én még nézegettem a zöld italt. Rég nem ittam, s most ez tükrözte vissza miért is nem. Én is zöld leszek. Kiszámíthatatlan, verbálisan agresszív. Félve ittam bele. Felnéztem utána a lányra, kit annyira imádok. Teljesen feketében volt. Kicsit mintha a fény is rájátszana, csak arca volt világos. Szeme a felhomályban is gyönyörűen fénylett. Kékje a tiszta víz, mikor tükrözi az ég kékjét. Elveszettem a tudatom, és csak hangjára tértem vissza.
– Hahó, itt vagy Myra? Mit láttál rajtam?
– Semmit, csak igazán szépséges vagy ma. – válaszoltam szemlesütve.
Nem láttam elpirulni, a következő kortyot itta meg. A fények nem változtak. Ott ült előttem egy istennő. Hél, ahogy egyszer mondtam neki. Akkor nem igazán értett. Engem az ő kettőssége fogott meg. A komoly, és a szertelen személye. Mikor látom munkában, és képes még engem is megbántani. Akkor más, mint mikor ketten vagyunk. Akkor én vagyok aki irányít. Én lehetek a párja. Elengedi magát, és igazán kajla is tud lenni.
Nem sokkal később lejárt az időnk. Mennem kellet. Bármi megtettem volna, hogy maradjak. Csak kérnie kellet volna. Megfogta a poharakat, és visszavitte. Jött értem. Kézen fogott, és kivitt a tavernából. Tudtam az estének vége. Reménykedtem hamarosan újra látom, így mint Hél. Abban már biztos voltam, ha elkárhozom az ő világába szeretnék lenni.