Mámor

Kora reggel volt. Kinéztem az ablakon. Nem tudom mit vártam, most is ugyan az a szürkeség fogadott, mint minden nap. Az ég acélszürke volt, a talaj homályba veszett. Senkit, és semmit nem lehetett látni kint. Visszafordultam a szobába, és megnézem mit tehetek mielőtt elindulok munkába. A szobám némileg színesebb volt, de így is lehangoló. Már alig lehetett színes dolgokhoz hozzá jutni. Rendet raktam, elrendeztem a dolgaim. Minden szépen a helyére került. Ettem pár falatot és elindultam.

A metróban sem változott semmi. Unott arcok nézték, az unalmas képernyőket. Én voltam a fura figura, mert őket néztem. Többen el is húzódtak tőlem. Sóhajtottam egyet, és néztem a leszállókat. Akkor lettem figyelmes rá. Hiába volt ő is szürkében, és volt átlagos, valami mégis más volt benne. Nem tudtam megfogni micsoda. Mire felfogtam, már el is tűnt a megállóban. A gépszörny engem is tovább vitt. A nap további részében el is felejtettem, mit láttam.

Másnap reggel megint csak az ablakból néztem kifelé. Az ég ugyan az a szürke volt. Semmi nem változott. Ettem, majd elindultam. Mikor beléptem a kocsiba megláttam. Nem is esett le, hogy mi más benne. Csak nézni tudtam. Mikor felé fordult elámultam. Mosolygott. Fogalmam nincs mióta nem láttam itt mosolyogni embert. Ez a világ egy biogépezet. Büntetés mindenkinek, aki ide születik. Ő pedig mosolygott. Teljesen lefagytam, ő pedig leszállt és eltűnt a megállóban. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Dolgozni is csak nehezen tudtam. Az a mosoly járt a fejemben. Hogyan lehetséges? Miért mosolygott? Este nehezen aludtam el.

Következő nap már nem néztem ki az ablakon, türelmetlenül vártam az indulás idejét. Enni sem tudtam, csak felkaptam a táskám és mentem is. Ma is ott volt. Ma is mosolygott. Egy pillanatra azt gondoltam bolond, de aztán intett nekem. Oda mentem, és álltunk egymással szembe. Mosolya rám is átragadt. Megfogta a kezem, és lehúzott a kocsiról. Abban a megállóban voltunk. Erőtlenül mondtam, hogy dolgoznom kell. Mindent feledtetett velem egy pillantásával. Követtem, mert követnem kellet.

Egy ideig, csak szűk sikátorokban sétáltunk. Elsőnek alig tűnt fel, de a szürkét felváltotta a kék szín, majd csatlakozott hozzá a lila, majd a zöld. Ekkor már tátott szájjal mosolyogtam. Előttem ment, mutatta az utat. Egy vastag fém ajtó állta utunkat. Felette egy felirat Mámor. Beléptünk. A hely egy hatalmas üvegház volt. Leírhatatlanul szép, mindenhol virágok, és színes szalagok. Páran voltunk csak, ők is inkább a virágokat gondozták. A vezetőm egyre beljebb vitt a hatalmas kupola alatt. Mikor megállt rám nézet. Körbe néztem, és mindent megértettem.

Egy kis folyó folyt tőlünk jobbra. Azon túl egy sárkány pihent. Zöldje a fák leveleinek színével vetekedett. Minden árnyalat rajta volt. Lustán mozgott, épp csak rám pillantott. Nem talált veszélyesnek, így kényelmesen elfeküdt. Vezetőm mutatta menjek oda. Félve, de átgázoltam a folyón, és megálltam előtte. Nem nézett fel. Kinyújtottam a kezem. Semmi nem történt. Remegtek az ujjaim mikor hozzá értem. Aztán minden fehér lett.

Mikor kinyitottam a szemem ott ültem, a sárkánynak dőlve. Már értettem, hogy miért Mámor a hely neve. Most is éreztem a bódulatot, ami eloszlatott minden rosszat ami kint várt. Azt is tudtam, nem maradhatok itt vele, de bármikor jöhetek. Mámor a sárkány keveseknek ad magából, és a varázslatból. Ami ezt az egészet élteti. Lassan felálltam, és mosolyogva követtem a vezetőm. Visszavitt a metróhoz. Egy órát voltam csak távol. Még éppen időben tudok kezdeni majd.

A következő napokban mindig mentem Mámorhoz. Tudtam, hogy kérni fog cserébe valamit. Reménykedtem nem lesz nagy az ára. Bár soha nem szólalt meg, mindig tudtam mire gondol. A történetét is elmesélte egy mámorcsepp alkalmával. Aztán eljött az idő, elkérte a szívességet. Akkor utoljára kaptam tőle boldogságot.