Elveszett hegytető

HRT 525 nap

Reggel nem nagyon tudtam aludni. Még rémálmom is volt. Lehet nem kéne leírni. Lényeges része egy parazita volt, ami a bőröm alá férkőzött. Nem volt rossz tulajdonsága, de nem akartam ott legyen. Sok kicsi zöldes giliszta volt. Úgy gondolom, az agyam ilyen fura módon próbálta feldolgozni a tegnapi napot. Új erős érzelmem ismertem meg, és ezt valahogy levezette a tudatom. Hiába volt sok jó dolog benne, mégis rémálom volt. Mint az érzés maga. Utána már nem tudtam jól aludni, végül inkább telefonoztam. Mindenkinél előbb kint is voltam. Ittam egy kávé, aztán jött mindenki. Reggeli után készültünk, majd el is indultunk.

Első megálló a Regőci vár volt. Jó volt felsétálni, bár fent nem mentünk be a várba. Körbe sétáltuk, és mentünk is tovább. Következő állomás – azt hiszem két órával később, a Kékestető volt. Magasan van, de nekem nagy csalódás volt. Aztán rájöttem, hogy van kilátó. Egyedül mentem fel, lifttel. Kilépve a fal fogadott. Aztán kinéztem. Nagyon mellbevágó élmény. Olyan ott lenni, mintha isten lennél. Kilépnél az időből. Minden kicsi, és te ott csendben vagy. Látod az embereket, ellátsz a végtelenbe. Imádtam, s elvoltam. Egy hibája volt, fagyos szél fújt fent. Egyébként Mérleg vagyok, így nem csoda, hogy szeretek magasan lenni. Sok fotó után lejöttem, lépcsőn. Sokkal jobban esett, mint a lift. Lent még a kötelező fotók elkészültek, és mentünk is.

Következő megálló egy étterem volt. Igazi családi adagos ételekkel. Málna szörp is nagyon jó volt. Én fokhagymakrémlevest ettem cipóban, és egy négy személyes tál volt a második. Nagyon jól laktunk, és a kaja is nagyon finom volt. A pincérünk kedves volt, s kiderül míg mi itt voltunk, ő Győrben. Ez után más csak közel négy órás haza út maradt. Fáradtan, de itthon vagyunk…

Egy gondolkodtató dolog volt. Ma nem volt rajtam smink. Nem is akartam, de nem is lett volna igazán értelme megcsinálni. Viszont, én nő vagyok. Így a női mosdót használtam. A rossz, amit most nagyon láttam, hogy nem vagyok passing. Smink nélkül nagyon nem. Nem szóltak be, de furán néztek, hogy miért ott vagyok. A hétvégén legtöbbször férfiként kezeltek. Lelkileg felkészült voltam ezekre, de így a végén azért nagyon elkeserít. Fáj, de akkor is én egy gén problémás nő vagyok. Mint így, ki kell húznom magam, s nem törődni ezzel. Reménykedni, egyszer szebb leszek… Valamennyire. Most viszont fáj még… A kérdést fel is tettem magamnak: szerethet engem valaki?