Csapatos csapat
Talán, ha ma valamit írni kéne, akkor a csapatépítő lenne. Csak ez sem ilyen egyszerű. Az sem, hogy miért is mentem, s miért esett ennyire rosszul az egész. Nem, mert a hormonok cseszegetnek. Mindent is babrálnak. Bár nem vagyok szerelmes, ebben biztos vagyok. Mégis annyira kapcsolódni akarok, hogy fájt látni hogy néz másra. Ez cseszettül nem normális. Én meg itt agonizálok, hogy megint lecseszett. Nem jó ez így. Valójában egy kicseszett molylepke vagyok, aki állandóan megy a fény felé, míg végül megégeti, de aztán újra oda vágyik. Egészen értelmetlen.
Bár attól féltem, ha nem megyek rombolom majd a bizalmat, nem ez lett. Inkább csak magam omlottam össze. Teljesen ok nélkül. Annyi jó van benne, tudom ezen is túl leszek. Csak szokjak hozzá újra az ösztrogénhez…
Az volt egyébként amire számítottam, szerintem nem beszéltem az öt óra alatt húsz mondatot. Nem ez vagyok, inkább egyénekkel szeretek beszélni. Ettem kicsit, s ittam egy Shrek-et, s egy Millers-t. Lehet ez is közre játszott abban, hogy szétestem mint egy IKEA-s szék. Nem tudom. Nem bánom eljöttem, az Instax-ot jó volt kipróbálni. Szeretem azokat a képeket amiket csinál. Hangulata van.
Talán ennyit szerettem volna. Jó, az biztos visszatérek a Diario használatához. Eddig ez ad meg mindent. Erről máskor. Most épp lemerül a teló…
