Önismeret

Egy új módszer, hogy legyőzzem a depresszióm, és a szorongásom. Mondták. Én meg elhittem. Elsőnek több orvossal kellet beszélnem akik benne voltak kutatásban. Voltak pszichiáterek, aneszteziológus és sebész is. Ez utóbbi igazán meglepett. Lehet akkor kellett volna visszalépnem. Utána derült ki, hogy egy gépre leszek kötve. Jöttek a technikusok, mérnökök. Megmutatták a gépet, szinte el is fogok veszni benne, hogy minden értékem figyelni tudják. Elmagyarázták hogyan működik, de abból egy szót sem értettem. Teltek a napok, és nem történt semmi. Vártam, hogy kész legyenek a tesztek, a gép ember nélkül legyen kipróbálva. Látszólag minden rendben zajlott.

Egy reggel aztán megcsörrent a telefon, hogy ma mehetek be, holnap kezdünk is. Összekészültem. Éreztem már ehhez sincs kedvem. Közeledett a depresszív időszak. Közel voltam, hogy oda vágjak mindent az ajtóba, és inkább a sarokba sírjak. Végül összeszedtem magam, és elmentem a klinikára. Gyors tesztek, és már be is tettek egy takaros kis szobába. Másnap rövid készülődés, és injekciók után saját lábamon mehettem a géphez. Belefeküdtem, és elsötétedett minden.

Fény, csak ennyire emlékszem. Minden fényes. Lassan szokta meg a szemem. Egy alak jött felém, alig tudtam kivenni. Aztán megláttam ki az. Hirtelen pánikba estem, aztán rájöttem, hogy a gépben vagyok. Ott álltam magammal szemben. Aztán felpofozott. Nem is értettem, hogy hogyan érezhettem, de fáj. Rám kiáltott, mutatta a kezeit. Rajta a vágásnyomok. Sírva estem össze, hogy sajnálom. Tovább kiabált, és lassan dühössé váltam, hogy akkor hogyan csinálta volna ő. Mosolygott rám, és közölte ő én vagyok. Ezt csak én tudhatom. Ezzel el is tűnt a fényben. Sokáig nem maradtam egyedül, újra megjelent csak most más ruhában. Munkához volt öltözve. Kezét tördelte, és kérdezte mit csináljon. Újra nem történhet meg. Ahogy ott állt az én bajom már kisebbnek tűnt. Azok a mély sérelmek az övéhez képest. Megalázták, és a családja sem fogadja el. Odamentem, és átöleltem magam. Akkor jöttem rá, hogy mindez én vagyok. Azok a bajok. Azokat nem az én hibáim. Mások rosszak velem. Szembe kell néznem önmagammal, és a félelmeimmel.

A fényben egy pad lett látható. Leültünk, és beszélgettünk. Más volt magam hallgatni, és látni mennyire nem az én hibám, és egyben mennyire az enyém is, hogy idejutottam. Néztem azt a szorongó embert, és tudtam hosszú még az út mire nagyjából normális ember lesz, azaz leszek. Ránéztem a kezére, de ez övén nem voltak sebhelyek. Meg is kérdeztem tőle, hogyan lehet ez. Félmosollyal csak annyit mondott, azt megoldotta. Többet nem volt hajlandó elárulni. Arra gondoltam, hogy egy probléma, csak egy képben lehet. Mire ez tudatosult bennem el is tűnt.

Apám ült mellettem. Szokásos megrovó tekintete, hogy senki nem leszek, és semmit nem érek el. Azonnal apróka lettem. Összehúztam magam, és hallgattam. Csak mondta, és mondta. Én néztem az ujjaim, és eszembe jutott az énem aki az előbb tűnt el. Kihúztam magam, és apám szemébe néztem. Rákiáltottam, hogy vagyok valaki, végre önmagam vagyok. Ezt nem tudja elfogadni az az ő baja. Az én életem, ettől még nem kell tönkre tenni. Bár nem volt valós, tudtam már nem félek tőle. Mosolyogtam mikor minden fekete lett.

Mintha egy álomból ébredtem volna, amiben mindenre emlékszem. Mosolyogtam a doktoromra, és elmondtam neki mindent. Mikor közölte, hogy az egész pusztán tíz perc volt, alig hittem neki. Számomra órák teltek el. Nehéz érzelmes órák. Küzdelemmel teli idők. Kérdezettem mikor lesz a következő alkalom, de erre még nem tudott válaszolni. Egy félelmemmel leszámoltam, de sok még hátra volt. Pár perc múlva a doktor kiment, és egyedül maradtam. Kimentem a mosdóba. Néztem a tükörben magam. Egyszer csak oldalra nézett. Végre elment, szólt hozzám. Akkor most legyünk végre őrültek. Azok amik mindig is akartunk lenni. Vidáman mosolyogva indultam az új életem felé.