Illúzió

Jól emlékszem, hogy mikor láttam elsőnek rémeket. Ezt most kérlek szó szerint értsd. Ezek nem azok a hallucinációk. Bár azok lennének. Akkor tudnám nincsenek ott. Ezek a szörnyek viszont ott vannak. Bármelyik sötét sarokban felbukkanhatnak. Voltam doktoroknál, talán túl soknál is. Azt mondták nem léteznek. Aztán megölte őket egy-egy szörny. Most is egy világos szobában ülök, hogy ne jöhessenek. Mert jönni fognak. Arra viszont emlékszem, hogy elsőnek csak illúziók voltak.

Ültem a buszon éjjel, hazafelé. Az eső a rosszabb formáját hozta, épp csak annyira eset csurom víz legyél. Nézem ki az ablakon. Arra gondoltam milyen rémsége lehetnek ilyenkor a világban. Akkor egy árny rohant el egy sikátorban. Megdobbant a szívem, de azt gondoltam csak egy ember. A következő sarkon már sokkal jobban felismerhető volt. Egy szörny volt. Nem látszott élőnek. Csak a szemek, azok követtek engem. Sarkán ülve, csupasz zöld bőrén a víz úgy folyt, mintha papír lenne. Arca, inkább egy sakál pofájára hasonlított. Mi tovább is mentünk. Aznap már nem láttam mást. Nyugodtan aludtam el. Lehet életemben utoljára.

Következő nap az illúziók már többen jöttek. Lehet ilyet mondani, akkor egy fajhoz tartozhattak. Bár nagyjából ugyanúgy néztek ki, mégis mind mások voltak. Színekben és alkatban is. Bár ott voltak, még távol tőlem. Nem volt időm oda menni hozzájuk. Egy alkalommal egy férfi át is ment egyiken. Akkor megálltam, és néztem. Csak én képzelem… Ekkor voltam elsőnek orvosnál. Azt mondta, élénk a fantáziám, és sok a stressz. Egyek gyógyszert. Lehet ez volt a baj, mert ettem.

Pár nappal később már láttam ahogy mozognak, bár továbbra is inkább egy jó graffitit-nek tűnek mint élőlénynek. A fejük utána mozdult, vagy a pofájuk nyílt ki. Fogaik sem lett bizalom gerjesztő. Tudtam bárkit pillanatok alatt megölhetnek. Ekkor kezdtem rájönni, hogy csak ott bukkannak fel, ahol a sötét árnyékok találkoznak a fénnyel. Mintegy átjárót képezbe a vonal. Elkezdtem kerülni ezeket a részeket, amit persze nem lehet. A másik, hogy a Nap, és a Hold árnyéka nem volt hó számukra. Csak lámpafénynél láttam őket.

Egy hónap után már teljesen élőnek néztek ki, csak fogja voltak egy másik helynek. Nem volt kiterjedésük. Mozogni is csak keveset tudtak. Míg egy nap, az első akit láttam, szemem láttára törte át ezt a falat is. Lassan indult felém. Rohantam, egészen egy kocsmáig. Berontottam. Kértem egy pohár vizet. Úgy tűnt az ajtón nem tud még bejönni. Mikor megittam kinéztem nem volt sehol. Reméletem, hogy csak a képzeletembe létezi.

Következő nap, egy másik mozdult meg. Nem engem követett. Egy férfit a sikátorba. A buszról még láttam, ahogy lecsap rá, és kettészakítja a testét. Akkor már sejtetem, ez több mint illúzió. Minden reményem az volt csak képzelem. Leszálltam, és reszketve bementem a sikátorba. A lány nem volt sehol. A férfi teste két darabban hevert a két fal tövében. Azonnal elhánytam magam. Mikor összeszedtem magam, haza rohantam, és bezártam az ajtót. Azóta csak nappal merészkedek ki az utcára.