Kilátástalanság

Éppen írtam a naplómat. Immár közel ötszáz napja minden nap. Mikor nekiálltam csak pár hónapot jósóltam. Gondoltam utána, majd kevesebbet fogok írni. Csak magam akartam, arról, hogyan változom. Én és a világ körülöttem. Azóta tudom, a kezdeti hónapokban szépen egyre többet kezdetem írni. Egyre több változást láttam magamon, és egyre több gondolatom volt. A napló egyre inkább életem része lett. Egy társ aki mindig meghallgat, és én elmondhatom amit gondolok. Aznap már végezem, mikor megnéztem a telefonom…

Egy terhelés volt rajta. Nem értettem, mert több mint százezret senki semmiért nem vehetett le. Kimentem anyámhoz. Mutattam neki. a behajtó volt. Egy teljesen értelmetlen hatósági zárolás. Inkasszó. Pár pillanatig csak néztem ki a világba. Pár nappal előtte beszéltem a hiteltanácsadóval, hogy lehet-e hitelem. Erősen utalt rá, hogy igen. Ezzel az életem egyből jobb lett. Reményt kaptam, hogy a műtétem a változásom legnagyobb része megtörténhessen. Boldog voltam, és vártam a napot. Intéztem az orvost. Aztán jött ez az üzenet. Ami volt elfoszlott. Kizáró ok volt ez. Nem kaphatom meg.

A világ elsötétült. Nem láttam, nem éreztem. Még levegőt sem kaptam. Mire egy kicsit éreztem valamit csak magzatpózban tudtam lenni. Folyt a könny az arcomról. A remény oda lett. A következő pillanat elveszett. Az értelme annak, hogy a következő levegőt beszívjam értelmét vesztette. Csak azt éreztem, innen nincs tovább. Mit lenne értelme tenni, vagy csak létezni. A műtét volt mindenem. Azzal lettem volna önmagam. Beteljesülés. Most csak azt láttam, hogy az az ember ott továbbra is én vagyok, de torz képe valaki mást mutatott. Sírtam, és nem láttam semmit. Egyre nehezebb volt levegőt venni. Egyre nehezebb volt gondolkozni. A világ egyre sötétebb lett.

Felpattantam, és futottam. Pár lépés volt csak a konyha. Kés a kezemben. Rajtam a kezemen. A kiáltás, nem is a nevem már. Hát ennyit sem érek. Elvesztettem minden erőmet. Már nem voltam képes mozogni, csak csak néztem a kezemben a kést. Lélegzetem kihagyott. Nem volt erős semmit tenni. Ott voltam a gödör alján. Kiabálni akartam, de nem tudtam már. Csak ott összerogyva létezni a konyhapultnál. Nem tudom mennyi idő telt el, lassan tisztultam csak. Mély sötétség csak annyit engedett, hogy a kést elengedjem. Fejemben az villogott, hogy vegyem be nyugtatót. Alig tudtam felállni. Valami bennem hajtott. Nem tudom, hogy jutottam el a szobába és vettem be. A világ lassan világosodott. A vágy most is bennem volt, mert nem volt remény. Csak eltudtam annyira nyomni, hogy a kést nem nyomjam a torkomhoz.