Tavasz

Egy padon ültünk, tavasz volt. Végre élvezhettük a napsütést. Felhúztam a lábam. Shakespeare a lábamon, én lehunyt szemmel a napfelé fordulva. Nekem dőlve majszolta az idei első fagyit. Éreztem teste melegét, és haját a kezemen. Kis meghitt pillanat. A nap melegítette az arcom. Halottam, ahogy a kutya mozog mellettünk. Nem aggódtam, figyelt rá ő is. Arra gondoltam, hogy folytatni kéne az Ahogy tetszik-et. Szerettem, és most épp felolvastam. Szeretek neki olvasni. Szeretem, hogy akkor csak mi vagyunk.

Kinyitottam a szemem. A fény elvakított. Rá néztem, mosolygott, de láttam várja a folytatást. Egy puszit nyomtam a homlokára és folytattam a könyvet. „Mi, hű szerelmesek, csodálatos bukfenczeket vetünk; de valamint a természetben minden halandó, úgy a szerelemben az egész világ halálos bolond.” Rásandítottam mosolygott. Már lehunyta a szemét, a nap melegített minket. Élvezte a történetet, szerette hallani a hangom. Még egy fél ótrá meséltem neki. Felált, és szó nélkül elvitte a kutyát. Elpakoltam, és utánuk mentem.

Mikor beértem őket most hozzám dőlt. Éreztem, hogy meleg a kabátja. Azt mondta mára elég volt. Legközelebb Beren és Lúthien fogod nekem olvasni. Mikor nem szóltam felhúzta orrát, és rám öltötte a nyelvét. Megfogalmazódott bennem, hogy bekapom, de túl könnyű lett volna. Szembe fordultam vele. A nap glóriát rajzolt hajából. Szerettem nézni ilyenkor. Ő kevésbé szeretett, mert a nem látta a szemem. Kezem a derekára tettem. Közel húzódtam. Megcsikiztem. Kimenekült a karjaimból. Aljasanak nevezett. Morcosan összehúzta a szemöldökét. Nevettem, a kutya köztünk nézte a jelenetet. Megsimogattam. Jött ő is, és egyből boldogan mozgott köztünk. Tovább indultunk a parkban. A következő mesét illetően nem jutottunk döntésre, de ő következett. Tudtam, hogy el kell olvasnom neki.

Már a kutyán a póráz volt. Épp kiértünk a parkból, mikor hirtelen rángatni kezdett. Szinte teljesen megbolondult. Néztem mi lehet az oka. Két macska volt. Csalhatatlan jele, meg jött a tavasz. Kicsit arrébb mentünk. Magamhoz öleltem őt, néztem a szemébe. Láttam az eget tükröződni a kékjében. Elvesztem benne, mint mindig. Végül belehajolt a nyakamba, és élveztem a pillanatnyi örökkévalóságot, ahogy éreztem légzését a nyakamon.