Valentin-nap (5 éves)

Én mentem Vimiáért a óvodába. Mikor meglátott oda rohant hozzám, és átölelt. Majd elindultunk öltözni. Leült a padra, s a lábaival kalimpált felém. Elkaptam az egyiket, jól megszorítottam. Zöld szemét rám villantotta, híretlen ijedt arcot vágott.
– Elfelejtettem Anya ajándékát, mehetek érte? – Kérdezte.
Elrohant a teremben, majd egy hatalmas szívvel tért vissza. Elrejtette táskájának mélyére, és hagyta hogy átöltöztessem.
Elindultunk haza felé. Kíváncsian nézett rám, mikor megyünk Anyának ajándékot venni. Mondtam neki, hogy az már otthon várja. Kicsit elszomorodott, de tudtam mivel vidítsam fel az én kis boszorkányomat. Megálltunk egy kávézónál. Ránéztem, egész arca mosolygott. Bementünk, rendeltünk. Ő boszisága egy szelet tortát kért, én szokásosan egy cappuccino-t.
– Apa, mennyire szereted Anyát?
– Nagyon. Ti ketten vagytok az életem.
– Mért más ez a nap?
– Nem más kicsim. Csak meg szeretném lepni Anyát. Nem számít rá.
– Ühüm. – Lassan befalta a tortát.
Végeztünk és elindultunk tovább. Fogtam a kezét, s figyeltem, ahogy nagy szemekkel nézi a sok embert virággal a kezében.
– Képzeld én is kaptam szívecskét. – Nézett fel rám. Mérhetetlen büszkeség sugárzott belőle.
– S kitől kaptad?
– Nem tudom. – Szomorodott el kicsit. – Mindenki küldött valakinek.
Közben az járt a fejemben, nem-e kicsik még ehhez. – Te kinek küldtél?
Nem mondom meg, titok. – S rám öltötte a nyelvét.
Felkaptam, magamhoz szorítottam. Gyöngyözően nevetett a karjaimban. Komolyan rá nézem.
– Ne is, jobb ha nem tudom, ki akarja elvenni tőlem a legféltettebb kincsem.
A séta véget ért, bementünk a házba. Vimira elrohant a szomjába. Annyira izgatott volt, hogy egyedül átöltözött. Nem jött ki, mondtam neki, hogy várjon amíg szólok.
A kulcs a zárban, bent minden kész. Csak te hiányzol. Pár pillanat, s a kép teljes. Nyílik az ajtó. Szemedben látom a nap minden fárasztó percét. Rám nézel, arcod megenyhül. Mosolyod őszinte, főleg a plüssnek szól amit a kezemben tartok. Leteszed a csomagod, és felém indulsz. Eléd megyek, a konyha még tabu. Oda adom a plüsst, amire csak annyit mondasz, hogy úgyis Vimiráé lesz. Átölelsz, s kapok egy csókot.
– Vadóc, hunyd le a szemed. – Szólok.
Furán nézel rám, nem szoktalak így hívni. Szemedben bujkál a sértődőség. Végül lehunyod, s engeded, hogy vezesselek. Át a konyhán, be az étkezőbe. Vimira már vár minket. Leültetlek, és hagyom körül nézz.
A padlón mindenütt rózsaszirmok. Rám nézel, én csak megvonom a vállam. Az asztal terítve. Bor, gyertya, tányérok. Meglátod a lányod, és nem hiszel a szemednek. Mint egy apró kis pincér. Haja összefogva. Fehér ing, fekete szoknya, fehér zokni, s lakkcipő. Kezében egy konyharuha.
– Anya, hozhatom a levest? – Kérdezi büszkén, s letette a szívet az asztalra.
Szemed elfátyolosodik, arcon csókolod, majd rám nézel.
– Én csak segítettem neki, ő akar a pincér lenni. – Mosolyogtam vissza.
Lányoddal együtt tálaltunk. Leves, amiből persze ő is evett. Utána hús, és desszert. Vimira még külön lopkodott mindkettőnktől. Nevetett élvezte, hogy a központba lehet. Végül megjegyeztem neki, hogy így nem lesz jó pincér. Rám szegezte mutató úját, s azt mondta nem is lesz. Ő színész lesz.
Lepakoltuk az asztalt, ittunk még egy pohár bort. Vimira meggylevet, nem akart kimaradni. Valamivel később, megszabadítva a „lába ellen ténykedő” cipőtől, elfeküdtünk a nappaliba.
Kis boszi, hamar elaludt. Bevittem a szobájába, átöltöztettem, s hagytam szépeket álmodni.
Vissza mentem, az ajtóban megálltam, s figyeltelek. Mosolyod ragyogott, olyan vidáman, ahogy csak nekem adhatod. Plédbe takarózva oda jöttél. Megköszönted, adtál egy lehelet finom csókot, és hívtál a hálóba. Széttártam karom, mit tehet az ember ilyenkor. Végül elindultam utánad.