Merre vagyok, ki vagyok?

Nem jó, ha tarnszszexualítás témában olvasok könyvet. Bár száz oldal után sem tudni, írták le, hogy Lily transz lenne, elég a tudat. Sőt maga a regény dráma, egy olyan életből amit szerettem volna megélni. Nem volt rá lehetőségem. Most meg csak azt hajtogatja az agyam, ez itt nem te vagy, neked nem itt van a helyed. Mégis van egy-két pillanat mikor eltudom hinni, hogy nem negyven vagyok, hanem huszonöt, és épp az átalakulásom elején járok. Akkor kicsit jobb, de amint olvasni kezdek minden összedől. Nincs talaj, és én elveszek a sorok közt. Nem is feltétel a karakterré válok, de ott vagyok abban a világban. Ott abban, a legkevésbé sem tökéletes városban. Nem zavar, mert tudom akkor is van helyem, van célom. Nem vagyok elkésve, még van időm szeretni, és szeretve lenni.
Aztán mikor becsukom a könyvet újra húsz évet ugrok az időben, és több ezer kilométert a térben. Szívem meghasad, és nem tudok értelmesen gondolkodni. Csak húz a bánat, és hallgatom a zenét. Rájövök, ha akkor már tudom amit ma, biztosan rave-es lennék. Szól a fejembe a zene, hogy ne halljam a gondolataim. kiabálok belül, és várom egyedül legyek, tombolhassak, vagy sírhassak. Bármit, csak jobb legyen a világom. Minden nap ide kelni, látni, hogy nem juthatok sehova elkeserít. Csak szeretném, ha lenne létező jövő. Magamért, egy társér, aki addig nem fog jönni míg önmagamnak nem érzem a testem. Most pedig túl sok amit nem szeretek benne. Elhitetem, hogy jól vagyok, de a maszkom csak másnak szól. Magam előtt nem hordhatom.
Amint elhagyom azt az arcot, keresem az emléket, azt a gyereket aki akkor voltam. Megváltást várok, magyarázatot. Tudni szeretném, hogy mindig is Myra voltam, vagy nem. Tudni, miért van eltemetve az a sok év. Mi volt az a fájdalom, ami erre kényszerített. Reménykedem, hogy az akkori énem, ha tudtában nem is volt a dolognak, azt érezte, hogy más, és azért tette, hogy megfeleljen. Másoknak, magának.