Érünk egyáltalán valamit?
HRT 517 nap
Ma leginkább azt éreztem, hogy semmit nem ér amit csinálok. Nem én vagy az életem. Az, hogy teszem a dolgokat. Mintha nem is számítana, hogy jól vagy rosszul, vagy épp szerintem a legjobban csinálnám. Teljesen mindegy lenne az egész. Az is, hogy ki vagyok. Lehetek férfi, nő vagy mindkettő és egyik sem. Az élet akkor is azt jelzi, hogy ez így teljesen felesleges. Mindegy mit csinálok az életem sarokpontjai állandók. A köztes idő lehet jó, vagy rossz. A végén akkor is oda jutok ahová kell. Igen, ezzel azt mondom, hogy nincs szabad akarat. Vagyis van, de csak részleges. Mert ha nekem meg kell tanulnom autót vezetni, akkor egyszer – mikor itt az ideje, megfogok. Addig én százszor is próbálhatom, ha nincs itt az idő, akkor nem fog menni. Ezt a köztes időt, tölthetem jól is, sok utazással, vagy bosszankodva. Ez már az én döntésem. Akkor is a vezetés, csak akkor jön el mikor szükségem lesz rá. Így értem, hogy csak részleges akaratunk van.
Voltam ma temetőben is. Már egy ideje terveztem, mert minden nap elmegyek mellette. Arra nem gondoltam, hogy húsz év után tértem vissza oda, teljesen más emberként. Bár a hajam most is olyan hosszú, mint akkor. Hihetetlenül sok minden változott. Felsorolni is nehéz lenne. Két költözés más városba, négy kapcsolat, három kutya, hét macska, sok új munkahely. Közben én nő lettem. Vajon ők hogyan fogadták volna. Papi-val biztosan sokat beszélgettem volna róla. Mami nem tudom mit mondott volna. Főleg mikor már nagyon látszott rajtam. Most megmutattam magam. Kicsit sírtam, de hiszem, hogy már egy új életben élnek valahol. Igen, a reinkarnációban hiszek. A mulandóság viszont valósan ott volt. A gondolat, hogy eltűnünk, s senki nem fog emlékezni ránk. Erről is írtam valamikor nagyon rég. IceCat ezért is van ott, míg én itt vagyok az ő emléke is él. Szeretnék nyomot hagyni, szeretnék segíteni. Szeretném hinni, hogy amit teszek, ahogy dolgozom jót adok, és bántok senkit. Mindig ezen vagyok, csak sokszor az élet mást gondol. Akkor nem látom a napfény. Azt csak a cicák látják mindig…
Mai mese a Kilátástalanság, Vera-tól kaptam a szót. Már akkor tudtam, hogy a legutóbbi mélypontom akartam leírni. A neheze nem kiírni volt magamból. Megfogalmazni volt nehéz. Nem találtam jó szavakat, hasonlatokat arra az érzésre amik akkor bennem mozogtak. A végeredmény bár szerintem erős lett, nem adja vissza egy kicsit sem azt a sötétséget, amit akkor éreztem. Azt a pánikot, és kétségbeesést. Ami végül csak egyetlen kiútat mutatott.
