Kék szőrgombóc

HRT 535 nap

Ma valahogy nem úgy mentek a dolgok… Mostanában semmi nem az amit várok. Élet tanít vajon alkalmazkodni? Nem tudom, az viszont biztos, hogy a Xanaxra szükségem van. Hiába várok ki, és próbálok kilépni, nagyon bezuhanok. Már tervben van, hogy járok majd Kinga-hoz.

Reggel korán keltem, fürödtem. Nagyon kellet. A hajam sokkal jobban szeretem ekkor. Gyorsan ettem, aztán… Elélveztem, kellet, de egyre kevésbé működöm így. Már jön a wand, szóval kiderül jól gondolom. Aztán pihentem, szerencsém volt, s Zigi nem kiabált ez idő alatt. A hangulat azért végig nyomott volt. Nem is lehetett beszélgetni Zsu-ékkal. Ebbe most nem megyek bele, mert az anyjánál is, s Zsu-éknál is van probléma, csak gyökeresen más. Azért egy jó hír is összejött mára. Hívtam a Mediversal-t, s már a doki naptárán dolgoznak, így idő kérdése mikor hívnak. Hamarosan lesz idő pont. Inkább izgilok mint félek. Nagyon szeretnék végre normálisan pisilni. Vagy ruhát felvenni. Vágyom rá, hogy ne kelljen foglalkoznom vele. Ami mostanában sokat az eszembe jut, hogy biológiailag pasi vagyok. Azaz, most is tudok teljesíteni. Ez elveszik. Ez a gondolat, hogy már nem fogok tudni így kielégíteni senkit. Nem leszek többé semmiben férfi. Ezt megélni. Ez nagy lépés, s innen belém hatolnak. Egyik hatalmas vágyam ez. Mégis, mintha az utolsó hidat égetném fel. Az hogy akarom-e nem kérdés. Jó lenne kicsit dekoratívabb nőnek lenni, de ezt is elfogadom. Azt érzem, egy kicsit ellököm ezzel a világot, viszont egy másikat kapok. A kapcsolatoktól eltekintve, nincs is kételyem. Akarom, piszkosul randán néz ki, ahogy ott lógicsál. Tudom, sokkal szebbnek fogom magam látni, még egy kicsit jobban lelkemre simul a testem. Így leszek én. Csak nagyon földhöz ragadt vagyok. A fejem hátsó részében, mindig egy krumplinak fogom látni magam. Hiába a fele sem igaz. Ez a lépés jobban fogja velem feledtetni a múltam, amin túl szeretnék lépni…

Munka olyan rossz volt. Kezdek rájönni, hogy miért nem mennek egy ideig a munkák. Amíg kasszában vagyok, tudom ettől eddig tart a feladatom. Ez igaz akkor is, mikor pékségbe kerülök. Abban a pillanatban, hogy pakolnom kell én vagyok az utolsó ember. Nekem ott nincs beleszólásom. Sokkal nagyobb az esélye, hogy rosszat teszek , és ezzel valakit megbántok vagy felbosszantok. Emiatt aztán inkább túl óvatos vagyok, és állandóan kérdezek mit csináljak. Ezek után nem értettem, hogy akkor miért tudtam csapatot, és boltot is vinni egy ideig. Tegnap erre is rájöttem. Azért mert ott én döntöttem, hozzám kellet alkalmazkodni, nem kellet félnem mi lesz, ha rossz dolognak állok neki. Ott a felelőséget is tudtam így vállalni, ahogy most is igyekszem, a kasszánál rendet, és tisztaságot tartani.
Tegnap ezzel jutottam el a mélypontra, és írtam meg a vezetőnek. Nem akartam, azt gondolja nem akarok fejlődni. Akarok, csak ahhoz hogy fejlődni tudjak, ott is kell lennem. Ha vaki tyúkszemére lépek tapasztalataim szerint könnyek kívül találhatom magam. A problémám ebből adódik, hogy ezt viszont mindenkiből kinézem. Igen, ez paranoia. Bár a válasz az volt, ez csak a fejemben létezik, sokkal jobban nem lettem. Ilyenkor egyszerűen azt érzem semmire nem vagyok jó, és mindenkit csak hátráltatok. Sok dolgot tudnom kéne, de ami mindenkinek jó, hogy én kint vagyok, az ebben pont rossz. Felejtek, a nem használt tudás kopik. Ráadásnak, én néha logikátlanul erősen szabálykövető vagyok. Ezért is a legszigorúbb. Ez is azért, hogy minél kevesebb hibám legyen. Mondjuk, nem ezen fog múlni, meddig vagyok itt. A nap végére megint keretekbe lett, hogy mi az én feladatom, újra úgy éreztem, hogy megvan az amit elvárnak tőlem. Nem úgy csinálom mint a többieke, de talán jól. Mire az amit tervezek eljön tíz év, addig én itt szeretnék feljebb haladni. Nem tudom meddig, ez majd kialakul, de nem biztos eladó maradok.

A cím, az angol feel blue-ra utal. A szomorú hangulatra. A szőrgombóc én vagyok, a Gazdám kis macskája.